Számolok

Számolom a napokat,
Míg újra látlak.
Számolom a perceket,
Míg kezed kezemhez ér.
Nem is tudod,
Hogy mennyire várom már.
Hogy mennyire vágyok rád.
Nem tudom
Elképzelni,
Hogy hogyan tudom
kibírni ezt az egész
szarságot
Nélküled.
Bárcsak itt lennél.
Bárcsak ott lehetnék.
Bárcsak szívünk összérne,
Összeforna, összeolvadna.
Te es én.
Kész tehén.

Nagyon hálás lennék, ha már megkaphatnám magamat...

Poklok pokla, avagy én igenis menekülök a lángok közül...

         Biztosan voltál már úgy, hogy ölbetett kézzel, hátra dőltél a székedben, és hülyén vigyorogtál csak úgy magad elé, hisz befejezted álmaid jövőjének tervezgetését.
    Nem?
Most komolyan?
   Tényleg?
        Hát velem megtörtént már.. Ahhoz képest, hogy csupán csak 16 éve töltöm el boldogsággal (és most komolyan hidd el nekem, hogy csupán csak néha, nagyon néha szeretnének a Duna Delta másik oldalán vagy akár Amerika legeldugottabb részén látni ) a körülöttem élők szürke kis életét, volt már olyan, hogy büszkén álltam fel az íróasztalom mellől úgy, hogy láttam az egész életemet.. Tudom, megdöbbentő lehet, de sziklabiztos voltam az egész életemmel kapcsolatosan. Minden egyes kész kis részletével.

És most gondolom, azon morfondírozol, hogy miért csak múlt időben beszélek..
Hogy mi történt? Miért mondtam le orvosi, neurológiai karrieremről?

soha, soha nem tudhatod, hogy mi állhat egy-egy tett mögött

       A válasz egyszerű. Nem tudom, csak az idő múlásával, Titi (testvérnek nevezhető, földi lény) egy-két szavával, és egy kis realista látásszemlével, rájöttem, hogy ez mindig is csak egy gyermekkori álom marad.. Mint gondolom, az is, hogy a szüleim látnak még engem informatikus (egyetemi) oklevéllel.
Nagy álmom volt és komolyan, évek óta csak arra vártam, hogy ott legyek már a saját Grace klinikámban, Meredith helyében..
De az élet már csak ilyen. Soha semmi nem úgy lesz, ahogy eltervezted..
Csak éppen az a baj, hogy én folyton folyvást tervezek...

Mondd csak:

Ha az életben maradás a tét,  nem éri meg némi fájdalom? 

      És mint ahogy tudjátok, én olyan személyiség vagyok aki nem várja meg, hogy elvonuljon a vihar, hanem megy és mer táncolni az esőben (igen, talán ezért is vagyok szinte minden második héten grippés :D). Már az első héten (mondhatnám akár az első napot is, de azért ne siessünk annyira elé) elkezdtem keresni az alternatívákat. Tipikus mazochista vagyok, aki letöri a saját szárnyait, s már rögtön elvárja, hogy repüljön. Persze, úgy-e mindenkinek vannak gyermekkori álmai (ironikusan hangzik, tudom.. gyermekkori álmokról beszélni mikor még én magam is gyermek vagyok? pff..amúgy igen) és alternatívájai, a vész esetére, de én amúgy arra a dologra, arra szakra, soha-életemben-komolyan nem gondoltam úgy-hogy-akár-az-is-legyek. Most pedig? Már a felvételi kritériumokat is szinte fejből feltudnám sorolni és az egyetemek, főiskolák közül próbálom megkapni a legmegfelelőbbet.. Még akkor is, ha az éppen nem az én szép kis Erdélyemben van...Jaj, és még akkor is ha apum netalán kitagadni, és a nagy, matek-infós diplomámmal útamra csapna :/

-És ha csak rosszabb lesz? Ha előbb a fájdalom gyötör,  aztán kitör a pokol?
-Ne feledd, Churchill egyszer azt mondta:  Ha a poklok poklàn mész is keresztül, menj tovább.
Hát nem érted? Nem éri meg harcolni, küzdeni, kiállni a céljaid mellett? Ne engedd meg, hogy megégessen a pokol tűze. Légy a víz, mely legyőzi azt.