Régen erős voltam.
Régen olyan voltam, mint egy kőszikla.
Olyan voltam, mint egy kősziklára épített ház.
Jöhetett az eső, fújatott a szél, de én erős maradtam.
De mára?
Mára már csak a saját magam árnyéka vagyok.
Mára már csak az emléke sem vagyok annak a szinte ,( hangsúlyozom a szinté-t), erős nőnek.
Mára már csak egy gyenge ember, egy gyenge lány, egy gyenge gyerek vált belőlem, vált abból a szinte erős nőből.
Erőm, kedvem , énem eltűnt, tova szállt, elhagyott s hiányuk úgy lüktet, mintha a poklok poklán mennék keresztül.
Nem tudom hogyan.
Nem tudom mikor.
És nem tudom, hogy mégis miért.
Nem tudom, hogy miért van az,
hogy nem kapom magam.
Nem tudom, hogy miért van az,
Hogy nem tudok magam lenni.
Nem tudom, hogy miért van az, hogy már a legapróbb dolgokra is felkapom a vizet.
Magamba szívok mindent, akár a teve. Szívok, szívok, és csak szívok.
És hát, hogy mi lesz belőle?
Talán építethetitek a bárkájaitokat, és készülődhettek a vízözönre.
Na jó.
Ez egy cseppet sem vicces.
Szó mi szó, hogy mi történt velem? Talán csak letörték a szárnyaimat. Ja és a poklokba száműzték. Vagy csak én száműztem magam? Még ezt sem tudom.
Megváltoztam.
Megváltoztam, úgy ahogyan mindenki más változik.
Csak hát lehet nem a legjobb értelemben.
Na jó, nem lehet, hanem biztos.
És,hogy mit fogok csinálni?
Megfogadom Dante tanácsát, és tovább megyek.
