Hányszor is mondjuk ezt egymásnak...
Hányszor is mondják ezt nekünk mások..
Hányszor is tudjuk betartani? Hányszor is tudunk eleget tenni elvárásainknak?
Továbblépni és nem sírni utána? Elhatározod, hogy annyi, nincs tovább, ennyi elég belőle.
És akkor?
Be is tartod?
Láttál már olyant, aki betartotta, már ezt?
Szerintem nagyon is egyszerű a válasz erre. Szerintem a válaszod a NEM. 
Bármennyire is probálkozol, ez nem megy ilyen könnyen. Nem tudod csak úgy elhatározni, hogy többet nem is törődsz vele, nem is beszélsz vele, csak úgy leszarod. Ez nem így megy. Bármennyire is úgy van, hogy ő le se szar, te szereted/kedveled/mittudoménmiakármi.

Ahaaa..

Vicces, (...) mennyire tud várni valamit az ember egész életében, és amikor elérkezik, százszor édesebb, mint a legmerészebb képzelet.

Az a pont...

"Mindig van egy pont, ahol az út ketté válik. Abban a hitben válunk szét, hogy az útjaink egyszer majd újra összefutnak. Ahogy távolodunk az úton a másik egyre kissebnek tűnik. De nem baj. Egymásnak vagyunk teremtve. A végén ott fog állni"

Az igazat megvalva, én nem vagyok valami nagy 3MAFF(én így írom és kész :-) ) rajongó, de ez az idézet.. hmm hát hogyismondjam megfogott.
Mindig van egy pont. Mondhatnàm, hogy az élet csupa pontokból áll.  Mindig vagy egy adott pont, amikor valami különleges dolog történik velünk. Vegyük sorra. Egyik legfontosabb "pont", hogy megszülettünk. Fontos "pont" a suli. Ott a "pont", mikor önállósodunk. A "pont" mikor találkozunk a "Nagy Ő"-vel. Mikor csalódunk a "Nagy Ő-ben". Mikor ràbukkanunk a mittudoménhànyadik "nagy ő-re" aki már nem is annyira Nagy Ő, de lehet, hogy a nem a Nagy Ő a tökéletes,  a megfelelő számodra hanem simán csak a nagy ő aki az igazi... Ott a pont, mikor a kislánybòl nő lesz,  mikor a fiúból férfi válik. A nőből feleség,  a feleségből pedig anya. A férfiból férj,  majd meg apa.
Lehet, hogy hülyén hangzik így olvasva, de ez az igazság.
Az egyik legrosszabb "pont" az életünkben mikor valaki/egy fontos személy kilép az életedből. 
Nem muszáj az egy srác legyen. Lehet egy csalàdtag, lehet a legjobb barátod/barátnőd,  vagy csak egy szimpla ismerős.  Lehet, hogy míg el nem veszted, addig nem is veszed észre a jelentőségét. Minden nap találkoztok,  minden nap beszéltek, minden nap együtt vagytok meg minden (nézd el nekem ezt a sok "meg minden"-t. Nem tudok leszokni róla szóval egy kicsit gyakori de attól még... ízéna.érted.meg minden) és észre se veszed, de az életed fontos részévé válik. És akkor egyik napról a másikra elmegy. Az "elmegy" jelentése igaz, hogy elég tág lehet de mondhatni szinte mindegy, hogy hogy vesszük. Elmegy. Meghal. Elköltözik. Elhagy. Soha többé nem látod. Elválnak a útjaitok. Lehet, hogy abban a reményben hagy el/ hagyjátok el egymást/hagyod el,hogy egyszer újra keresztezni fogják az útjaitok egymást,  de mi a biztosíték erre? Ez nem olyan,hogy elcseréltek egy ismerősöddel egy számotokra nagyon fontos dolgot s megbeszélitek ,hogy másnap találkoztok s visszacserélitek. Az élet nem ilyen. Ha elmegy akkor már annyi. Semmi biztosítékod nem marad. Egy pillanat alatt bármi történhet. Minden megváltozhat. Elmegy, S Elveszted. Annyi volt. Vége.
De persze, ti még mindig reménykedtek. Ott van az a halvány kis remény,  ami életben tart. Ami erőt ad minden egyes nap. Minden egyes nap csak azért kászálodsz ki az ágyból és kezdesz neki az "életnek", mert reménykedsz, hogy visszajön. Reménykedsz, hogy újra az életed része lesz. Hogy minden olyan lesz mint régen.
Nincs biztosíték rá, hogy megtörténik, hogy eljön az a nap de reménykedni szabad. A remény fontos. Higgy benne, s talán szerencséd lesz. Lehet,hogy nem de ilyen az élet. Megéri kockáztatni.
Remélj, kockáztass, élj. 
Szeress és engedd, hogy szeressenk.

2015.02.17. Neked Á. :-)

Stop-elég mááá!

Mikor már mindenből eleged van.
Mikor már mindenkiből eleged van.
A világból,  az életből, az emberekből. Mikor már meghalnàl, de azért mégsem,  mert ha tegyük fel öngyilkos lennél, akkor a pokolra kerülnél, s akkor mégis mi lenne azzal a személlyel aki bármilyen is vagy, elfogad és szeret.  Az egyetlen személy aki mindig ott van neked, mindig segít,  meghallgat és teljes szívéből szeret. Ha Isten megajándékozott egy (mittudoménmilyen-valamilyen-akárjóakárrossz) élettel akkor nincs hozzá jogod (legalábbis szerintem), hogy megfoszd magad tőle. Lehet, hogy már ott tartasz, hogy azt hiszed neked már véged. Hogy nincs tovább és fel kell add. Hogy nincs a világon egy normális ember. Nincs egy ember akinek szüksége lenne rád.  Aki nem tudna élni nélküled.  Aki szerethetne. Nincs egy ember, egy igazi, hús-vér, tiszta szívű ember körülötted. Csak szörnyetegek. Szörnyetegek akiknek az a legnagyobb céljuk,hogy  tönkre tegyenek. Hogy elpusztítsanak, hogy összezuzzanak.  De ami azt illeti, bármennyire is furcsa, ez nem így van. Vagyis legalábbis nem szándékosan teszik ezt, ha teszik. Mind Isten teremtményei vagyunk, akár hiszünk benne, akár nem. Minden szörnyeteg igazából ember. Nincsenek szörnyetegek, csak mi éljük úgy az életünket,  hogy néha(egyszer-egyszer gyakran, általában,  rendszeresen, egyfolytában) sikerül megbántanunk az embereket.  És úgy, hogy észre sem vesszük darabokra törjük  egymást.  Darabokra törjük egymás szívét,  lelkét, önmagunkba vetett hitét. A semminek, a jó büdös semminek érezzük magunkat.
Azt mondod, hogy te még soha nem éreztél így?  Nem érezted, hogy legszivesebben elmenekülnél egy lakatlan szigetre, ahol csak te lennél egy telefonnal, egy laptoppal, egy ággyal, egy hűtővel és egy plüssmacival együtt. Azt kell,hogy mondanom, hogy egy részben jó neked. De gondolj csak bele.  Bántottál már meg valaha egy embert?  Kicsúfoltad, kigúnyoltad, megsértetted vajon? Lehet, hogy miattad menekült volna el valaki legszivesebben? Tehetsz te arról,  ha valaki fejében ilyen gondolatok fordulnak meg?
EMBEREEEEK!
Mi van velünk? Miért nem tudunk békében élni? Miért nem tudunk úgy szeretni ahogy a Mennyei Jó Atyànk szeret minket?  Miért nem tehetnénk boldoggá egymás napját/életét?  Miért?  Miért kell mindig csak a másikat megsérteni? Miért nem tudunk JÓ EMBERek lenni? Miért?
Miért? Miért? Miért?
Miért?
Szerintem ez az élet kérdése.  Ez a feladatunk.  A feladatunk amit Isten kirendelt nekünk.
Bi-Pi egyszer azt mondta, hogy próbáljuk meg úgy itt hagyni a földet,  hogy jobb legyen mint ahogy kaptuk. Sikerül ez nekünk?  Teszünk valamit érte?  Megmozgatunk legalább egy követ, hogy segítsünk embertársainkon és ne a mélybe lökjük őt? Egyszerű a válasz.  És bármennyire is azt hiszed,hogy a te válaszod biztosan igen, gondold jól végig.  Gondold nagyon jól végig.  Biztos vagy benne,hogy igen?

Official 02.14