Ki vagyok én? I.

Hogy ki vagyok én?

Minden áldott reggel ez az első kérdésem, mikor felébredek, és percekig bámulom kis szobám megsárgult plafonját, keresve rajta a legújabb repedéseket. Hirtelen az a gondolat kezd el cikázni fejemben, hogy akár szívem magányos rései is lehetnének, de azokat sikerült a hétvégén összevarrogatnom, szóval már idejemúlt ez a hasonlat is. Ideje felkelnem.

Ki vagyok én?

Megpillantom magam a fürdőm életunt tükrében.

Egy kis üres, kiesett darab torzítja el képem. Ez is csak a legutolsó dühkitörésem megnyílvánulása lehet.

Szegény, tán már elege van pattanásos, semmitmondó, szokványos képemből meg a csöpögő, izgága, összevissza szállingozó hajamból.

Sajnálom, tükör, ez vagyok én, de nézd a jó oldalát, legalább a szemem alatt lévő karikákat egy kis porral sikerült kevésbé szembetűnővé tennem.

Hogy ki vagyok én?

Nehéz megválaszolnom ezt a kérdést. Főleg végignézve a szekrényem tartalmán. Ha meglátnád tán elkönyvelnél valami szektásnak vagy sátánistának.

Pedig én tényleg nem vagyok egyik sem. Sőt még közel sem állok hozzá. Csak  egyszerűen szépnek tartom a feketét. Elég sok mindent ki lehet fejezni vele. Mint például: jobb, ha ma nem is próbálsz meg hozzám szólni, mert annak nem lesz jó vége.

Mivel a szüleim félnek tőle, hogy tán depressziós vagy emós válik belőlem, a nagyitól kapott vörös kötött pulcsim mögött lakozik pár szürke póló is. A változatosság kedvéért az egyik olyan darabot kotorom elő, és bújok bele. Huppsz, hátul lett egy kis lyuk a nyakánál. Talán nem kellett volna olyan durván levetnem magamról legutoljára. Hm. No mindegy, rákapom azt a kopott zakót, amelyet tavalyelőtt túrtam a Sári néniék lányánál, úgyis ez áll rajtam mostanság a legjobban. Más már minden nagy rám. Csakis az új altatóm hatása miatt fogyhatok. De mondom, nem vagyok depressziós vagy stresszes vagy bárminek is akarsz elkönyvelni az égvilágon.

Gyanús csend van a lakásban. Tán már csak én vagyok itthon.

Megint meg kell, hogy cáfoljam a tinédzserekről alkotott képedet.

Reménykedve szalszázok ki a konyhába, és túrom fel a jobb felső szekrény tartalmát. (Itt szoktam dugdosni a csodaelixíremet) Szerencsémre, még épp van egy csomag milkás kávém. Ez a kedvencem. Olyan finom, édes, akárcsak a csoki.

            Hogy ki vagyok én?

Külsőmet látva, fogadni merem, ezt sem néznéd ki belőlem, pedig mégis. Nem csípem feketén, elég édesszájú vagyok. Rekedten sípol a kőkorszaki vízmelegítőm. Feltépem a csomagolást. Felhevült vízben csomósan lebeg a barna por. Van még öt percem indulásig. A csomók kiszurkálásával töltöm maradék időmet, majd egyből, ízlelgetés nélkül leöntöm torkomon.

Kabát, sál, utolsót igazítás, utolsó pillantás. Elég tűrhető.

Hogy ki lehetek én?

A szomszéd Tibiék lánya, ki mindig felébreszt édes álmunkból, úgy bevágja maga után a bejárati ajtót, fél hétkor.

feketét. Elég sok mindent ki lehet fejezni vele. Mint például: jobb, ha ma nem is próbálsz meg hozzám szólni, mert annak nem lesz jó vége.

Mivel a szüleim félnek tőle, hogy tán depressziós vagy emós válik belőlem, a nagyitól kapott vörös kötött pulcsim mögött lakozik pár szürke póló is. A változatosság kedvéért az egyik olyan darabot kotorom elő, és bújok bele. Huppsz, hátul lett egy kis lyuk a nyakánál. Talán nem kellett volna olyan durván levetnem magamról legutoljára. Hm. No mindegy, rákapom azt a kopott zakót, amelyet tavalyelőtt túrtam a Sári néniék lányánál, úgyis ez áll rajtam mostanság a legjobban. Más már minden nagy rám. Csakis az új altatóm hatása miatt fogyhatok. De mondom, nem vagyok depressziós vagy stresszes vagy bárminek is akarsz elkönyvelni az égvilágon.

Gyanús csend van a lakásban. Tán már csak én vagyok itthon.

Megint meg kell, hogy cáfoljam a tinédzserekről alkotott képedet.

Reménykedve szalszázok ki a konyhába, és túrom fel a jobb felső szekrény tartalmát. (Itt szoktam dugdosni a csodaelixíremet) Szerencsémre, még épp van egy csomag milkás kávém. Ez a kedvencem. Olyan finom, édes, akárcsak a csoki.

            Hogy ki vagyok én?

Külsőmet látva, fogadni merem, ezt sem néznéd ki belőlem, pedig mégis. Nem csípem feketén, elég édesszájú vagyok. Rekedten sípol a kőkorszaki vízmelegítőm. Feltépem a csomagolást. Felhevült vízben csomósan lebeg a barna por. Van még öt percem indulásig. A csomók kiszurkálásával töltöm maradék időmet, majd egyből, ízlelgetés nélkül leöntöm torkomon.

Kabát, sál, utolsót igazítás, utolsó pillantás. Elég tűrhető.

Hogy ki lehetek én?

A szomszéd Tibiék lánya, ki mindig felébreszt édes álmunkból, úgy bevágja maga után a bejárati ajtót, fél hétkor.

-Nem értem azt a gyermeket. Valami nincs rendben vele.

Tán magányos, vagy épp szerelmi bánatban szenved.

Le merem fogadni, hogy rosszul áll az iskolában a szénája.

Nem tanul eleget.

Folyton-folyvást csak elvan magával.

Nem törődik magán kívül senkivel.

-Ej, Mariskám hagyjad, csupán csak annyi baja van, 

 hogy fiatal. Majd beérik a feje lágya.

--folytatás következik--