Nem hallod?

Nem hallod?
Lélegzek.
Nem hallod?
Suttogok.
Nem hallod?
Hozzád beszélek.
Nem hallod?
Kiáltok.
Nem hallod???
Üvöltök!
Nem hallod a szívem dobogását?
Érted dobog.
Nem hallod lelkem sovárgását?
Ő csak érted epekedik.
Nem hallod, hogyan veszem melletted a levegőt?
Nem?
Talán, mert melletted nem is tudok.
Nem hallod sóhajomat?
Ezt meg miért nem?
Nyitsd fel a füled!
Halj!
Nyitsd meg a latásod!
Láss!
Végy észre végre!
Halld meg a kimondatlan szavaimat.
Figyelj rám.
Törődj velem.
Mondj szépeket nekem.
Lepj meg engem valami széppel.
Valami jóval,  valami maradandóval.
Mindenem csak érted van.
És mindened csak értem van.

*Az érzés,  és tudat, mikor valamit elkezdesz,  és akár van egy különleges személy,  akire írás közben gondolsz, de a végére minden, minden megváltozik. Olyant írsz a végén,  mire nem számítottál. Mire nem is gondoltál volna.  És ezt szeretem én az írásban. Olyasmiket hoz ki belőlem mire nem is gondoltam volna. Oly messze tudok eltérni a gondolataimtól amennyire csak lehet... és ez.. felemelő. *