Az igazat megvallva,
nem tartom
nagyra
az embereket.
Na jó,
mondjuk
inkább azt,
hogy az emberiséget.
Vagy nem is.
Pontosabban
inkább
azokat az
elveszett lelkeket
és
kihűlt testeket,
akik embernek
tettetik
magukat.
Próbálkoznak.
Na persze.
Hogy akarsz
élő ember lenni,
ha csupán még ember sem tudsz lenni?
Csak egy szimpla ember kellene, hogy legyünk,
csak egy kis test egy csepp lélekkel.
De, hogy még
az
sem?
Komolyan?
Nagy kérés lenne, gondolom.
Hogyan várjuk el egymástól, hogy
kedvesek,
barátságosak,
emberségesek,
legyünk,
ha
más
sincs
csak
elítélés,
fukarság,
gorombaság
bennünk.
Álmodozhatunk az ideális világról,
de abban csak úgy tudunk élni,
ha megmentsük őt a
pusztulástól,
melyet folyton folyvást magunknak okozunk.
Az élet nem gyermek játék.
Az élet nem kínálja magát ezüst tálcán,
nem teszi magát csak úgy eléd,
nem ad semmit sem ingyen.
Rajtunk áll,
hogy
milyen
lesz
az
életünk,
hogy
milyen
lesz
a
világunk,
melyben élünk.
Csakis rajtunk.
Hogyan várják el hát tőlünk,
hogy tiszteljük egymást,
ha nem vagyunk képesek megmenteni
még akár
saját
magunkat
sem.
Elveszett lelkek s
kihűlt testek.
Ezek vagyunk csupán.
Próba, próba és még több próba?
Komolyan.
Ebből áll az életünk?
Ebből kellene álljon ez az édes élet?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése